Sokat gondolok a múltamra, arra, ahonnan elindultam. Csak vágyálom maradt a békés családi lét, amit egyedül képtelen voltam megteremteni. Folyton belógott a képbe a munkanélküliség, a pénztelenség, az alkohol okozta családi viták, veszekedések. Ennek szakítottam véget 5 évvel ezelőtt, és tettem meg egy olyan lépést, amiről ma sem tudom eldönteni, jó-e, vagy sem. Bár új otthonomban béke és nyugalom uralkodik, nem tör rám exem alkoholszagú lehelete, sem kapitány-anyós rikácsolása. Valamilyen szinten elértem a boldogság közelébe, mégsem vagyok felhőtlenül boldog. Gondolataim állandóan a gyerekeim körül járnak, akiket nagyon ritkán látok, hiszen 500 km a távolság köztünk. Borzasztóan hiányoznak! Leginkább mégis az fáj, hogy nem is keresik a kapcsolatot velem. Ha véletlenül tárcsázzák a számom, rövid tőmondatokban adják tudtomra a tudnivalókat. Sosem kérdezik, mi újság, hogy vagyok, hogyan alakul az életem. Egyszerűen nem kíváncsiak rám. 5 évig az évi szabadságom nagy részét ott töltöttem a közelükben, de már egy ideje olyanok voltak a találkozások, amiből éreztem, hogy a hátuk közepére sem kívánnak, nem hogy örüljenek a viszontlátásnak. Max. az dobja fel őket - rövid időre -, hogy mindig magammal viszem az öccsüket, aki a válás óta velem él. Évek teltek el azóta, és érdekes módon, bár exem annyit "harcolt" érte a bíróságon, sosem hívja fel a gyereket. Hiába illetné őt a nyári szünidő fele, csak kifogásokat keres, mintha nyűg lenne a nyakán saját fia. Persze szépen eljátssza a törődő apát, mikor hírét veszi, hogy nyaralni megyünk. Olyankor felhív és nagylelkűen felajánlja - a lányaink nyomására -, hogy "szívesen fogadja" a gyereket, míg mi nyaralunk, és felháborodik, mikor közlöm vele, hogy én is szeretnék végre a fiammal nyaralni. Nála a gyerek láthatása arról szól, hogy vigyem el hozzá, ejtsem útba, ha nyaralni megyünk, visszaútban meg hozzam haza, ergo szerinte nekem nem jár a gyermekemmel töltött idő. Természetesen ezt anyagi hátterével magyarázza, mert sokba kerül neki az utazás. Viszont a kötelező gyermektartáson kívül soha semmivel nem száll be a kamasz gyermek nevelésébe. Lehet betegség, beiskolázás vagy bármi.
Lányaimnak sem hiányzom, hiszen a ritka, rövid lére eresztett telefonokon kívül nem keresnek, nem látogatnak, nem írnak. Nem tudom, mi lehet az oka. Erőteljesen ítélkezik fölöttem mindkettő. Engem kiáltanak ki bűnbaknak, mert ilyen lett az életünk. Nyilván nem volt kellemes nekik sem a család szétszakadása, bár szinte felnőtt volt már mindkettő.